Tapolcai Életrajzi Lexikon

Szülei Oblath Dávid és Besser Adéla pesti kiskereskedők. Üzleti érzékét, kereskedelmi gyakorlatát és induló alaptőkéjét nyilván a családi házból hozta. Fiatal éveiben, a fővárosban, Veszprémben és Balatonfüreden is működött. Mindenütt a vendéglátás és a textilkereskedelem területén. 1909.-ben Tapolcára jött és divatszövet nagykereskedése mellett, Vámos nevű társával együtt a Frisch családtól kibérelték a teljesen átépített Pannónia-szállodát, amelyet közösen üzemeltettek. Tapolcán nősült. Biró (korábban Hochstädter) Ignác tapolcai kereskedő 1890-ben született leányát, Rózsikát vette el. 1912. év elején vállalkozó társával együtt kérvényt nyújtott be a képviselőtestülethez „mozgófénykép színház” felállítása ügyében. A testület ebben nem támogatta és a többi tapolcai befektetése sem volt eléggé jövedelmező. 1914.-ben vállalkozásait eladta és családjával eltávozott Tapolcáról. Későbbi sorsát nem ismerjük.

A szerémi és ceri hercegi család ősi olasz eredetű família, amelynek legnevesebb képviselője római pápa volt XI. Ince név alatt. Őt Magyarország megmentőjeként is emlegettek a török kiűzése érdekében végzett diplomáciai szolgálataiért. Tanulmányait Pozsonyban, majd a lipcsei, pesti és bécsi egyetemeken végezte. Az abszolutizmus idején külföldön tartózkodott, főként Svájcban nagynénjénél gr. Batthyány Lajosné házában a kivégzett első magyar miniszterelnök özvegyénél. Innen Rómába ment, ahol a pápai hadseregben vállalt szolgálatot. 1861-ben hazatért és századosi rangban belépett a magyar honvédségbe. Itt kezdett politizálni, majd az 1878-as választáson függetlenségi programmal Tapolcán országgyűlési képviselővé választották. Felszólalásaiban főként erdészeti szakkérdéseket boncolgatott és a bukovinai székelyek hazatelepítési akcióját is ő vezette. Többször járt Tapolcán és körzetében, de választókerülete érdekében említésreméltó eredményt nem tudott felmutatni. Az 1884-es választáson így Tapolcán alulmaradt vetélytársával Vadnay Andorral szemben. 1886-ban ugyan a vágsellyei kerületben ismét képviselő lett, de rövidesen felhagy az aktív politizálással és a magyar történelem tanulmányozásába fog. Előbb a Somogy megyei Balhásra, majd szkicói kastélyába költözik és itt romantikus felfogásban, középkori külsőségek között él. A történelmi, heraldikai, genealógiai és az országos régészeti társaságnak igazgató-választmányi tagja, a jeruzsálemi szent János rend vitéze, a főrendiház tagja, császári és királyi kamarás. Több jelentős történeti művet alkotott. Munkái főleg a Századok-ban és a Történelmi Tár-ban jelentek meg.

A polgári iskolát Szombathelyen végezte. Innen Győrbe került a tanítóképző intézetbe. A tanítói oklevélhez szükséges kántori képesítést Jászberényben szerezte meg. 1949.november 4-én kinevezték Tapolcára az Állami Polgári Fiúiskolába helyettes tanítónak. Ettől kezdve – katonai éveit leszámítva – nyugdíjazásáig Tapolcán tanított. 1942-ben vonult be a győri utász zászlóaljhoz. Amerikai fogságba került. 1945. november 9-én szabadult és azonnal munkába állt. Az alapismeretek átadásán túl gazdaságtant tanított és ennek keretében kertműveléssel is foglalkozott. 1946-1951-ig az iskola mezőgazdasági gyakorló kertjének vezetője volt. A fásítási mozgalom motorja volt. Irányításával sok ezer csemetét ültettek el Tapolcán és környékén. A háborús események miatt megrongálódott szemléltető anyagokat, kísérleti eszközöket megjavította miközben számos új eszköz készítésével egészítette ki a szertár készletét. Kollégái a szemléltető oktatás jeles képviselőjeként, megújítójaként tartották számon. 1955-ben matematika – kémia szakos tanári képesítést szerzett Budapesten. Iskolája több ízben is a megyei bemutató kémiatanítás színhelye volt. Kísérletei élményszámba mentek. A szakmai munkaközösségek megalakulásától kezdve a járási majd városi kémia munkaközösség vezetője lett. Tanulói mindig kiválóan szerepeltek a szaktárgyi versenyeken. Tanított a dolgozók általános iskolájában, a dolgozók gimnáziumában és a kertészeti technikum kihelyezett tagozatán. 72 évesen hunyt el.

A Felvidékről került a Dunántúlra még gyermekkorában. Palócos kiejtését haláláig őrizte. Gazdatisztnek készült, 1820-ban beiratkozott a keszthelyi Georgiconba. Ezt eredményesen elvégezte és a szigligeti Inkey-uradalom gazdatisztje lett. A szabadságharc kitörésekor önként jelentkezett a honvédseregbe. Hadnagyként becsülettel küzdött a szabadságharc végéig. Épségben hazatért és egészen addig folytatta munkáját amíg a szigligeti uradalom a Forgách család birtokába jutott. Ekkor nyugdíjaztatta magát és Taliándörögdön telepedett le. Ott kis birtokot vásárolt és azon gazdálkodott. 1859-ben megnősült és Tapolcára költözött. Házat és szőlőt vett magának és élete végéig megbecsült polgárként élt a városban. Mindig szívesen ügyködött a köz érdekében. Volt iskolaszéki elnök, több cikluson át városi tanácsnok, 1868 decemberétől 1870 decemberéig bírónak választották. Még idős korában is 1884-től 1887-ig helyettes bírónak választották. Megfontolt javaslatai és intézkedései nyomon követhetők Tapolca város korabeli jegyzőkönyveiben. Magas kort élt meg. 92 évesen hunyt el. Hamvai a tapolcai temetőben vannak.

Általános és középiskolai tanulmányait Kőszegen végezte. Ott is érettségizett. Orvosi diplomáját Budapesten a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen szerezte. Első munkahelye, 1965-1970 között a szombathelyi Markusovszky egyetemi oktatókórházban volt. Itt nősült 1968-ban, Felesége, Dr. Sándor Irén két fiúgyermekkel ajándékozta meg. Ezután egy évet a sárvári kórházban töltött. Közben elvégezte az előírt gyakorlatokat, letette a szükséges szakvizsgákat, mellyel képesített audiológus, valamint fül- orr- gégész szakorvos lett. 1971 novemberében került Tapolcára. Itt egyaránt ellátta a rendelőintézeti, valamint a kórházi szakorvosi feladatokat. Rövid idő alatt bizonyította rátermettségét, közszeretetnek örvendő jóhírű szakorvossá vált. Pályafutása alatt legalább 30 ezer műtétet végzett. Eredményeinek, hatékony működésének híre ment ezért más megyékből is sokan keresték. 2006-ban nyugdíjba vonult, ettől kezdve az Amplifon Magyarország Kft. fül-orr- gégész, audiológus főorvosaként a hallássérült betegek gondozását végezte. Több mint négy évtizedes munkásságáért 2016-ban Tapolca Egészségügyéért és Szociális ellátásáért kitüntetést vehetett át. Utolsó éveit türelemmel viselt súlyos betegsége keserítette meg. 76 évesen hunyt el. A szigligeti temetőben nyugszik.

A korán elhalt Reindl Dezső szabómester és Orbán Margit legkisebb gyermeke volt. Édesanyját is korán elvesztette és ekkor egy ideig a szombathelyi hadiárvaházban élt. Zalaegerszegen a felsőkereskedelmi iskolában tanult és érettségizett. Műveltsége és gazdasági ismeretei révén a közigazgatásban helyezkedett el. Tapolcán és Badacsonytomajon gyakornokoskodott, 1941-ben Erdélybe helyezték és nevezték ki egy falucska jegyzőjének. Frontkatonaként tért vissza, de a nyugati határszélről visszaszökött szülővárosában élő szeretteihez. Felvette édesanyjának vezetéknevét így Orbán Józsefként vált ismertté.1945-től Monostorapátiban majd Lesencetomajon dolgozott. 1957-ben fényképész kisiparos lett. 1958-tól a Hazafias Népfront járási vezetője volt egészen nyugdíjazásáig. E tisztséget nagy humánummal, igazi patriotizmussal látta el. Irodája szellemi alkotóműhellyé, a honismereti munka bázisává lett. Szerteágazó tevékenysége kiterjedt a földrajzi nevek gyűjtésére, végvári napok rendezésére; emlékhelyek létesítésére, idegenforgalmi programokra, természeti értékek, műemlékek megóvására, a Batsányi kultusz fellendítésére, honismereti publikációkra és sok más akcióra, amellyel használni tudott környezetének. Közben szenvedélyesen és mind jobban kiteljesedő tehetséggel fényképezett. Az 1960-as évektől fokozatosan országos hírnévre tesz szert egyéni látásmódjával, képalkotó tehetségével. Elsősorban a természetfotói arattak közönség és szakmai sikereket. A Tapolcai medencéről készített panoráma-felvételei utánozhatatlanok. Értékes díjakat nyert. Közben nevelte a fotós utánpótlást. Haláláig több mint negyven országos és nemzetközi fotóművészeti kiállításon vett részt díjazott alkotásaival. Idegenforgalmi kiadványok, hazai és külföldi fotós szaklapok gyakran közölték szép felvételeit. Több ezer művészi fotót készített és hagyott az utókorra. A 20. század második felére jellemző tapolcai élet- és városképek változásai az ő fotóin elevenednek meg a legszemléletesebben. Ország- és világszerte jó hírünket keltette. Értékeket ápolt és teremtett. Sírja a tapolcai temetőben van.

Az ismeretlenségből érkezett és feladatának végeztével oda is távozott, mint a végvári vitézek legtöbbje. Sem őseiről, sem utódairól nem tudunk. Valószínűleg sohasem lakott, és keveset járhatott Tapolcán, mégis a település 1550-1560 évekbeli múltjáról, a Balaton-felvidéken, Tapolca környékén hullámzó végvári harcokról talán az ő kiterjedt levelezéséből tudhat meg legtöbbet az érdeklődő. Nem tudjuk pontosan, mikor került a sümegi várőrség élére, de 1554-ben már ott szolgált, és 1561-ben már innen küldözgette leveleit, elsősorban urának a veszprémi püspöknek és az ország nádorának Nádasdy Tamásnak. Beszámolt a török seregtestek nagyságáról, mozgásáról, várható szándékairól, és persze segítséget, „pénzt, posztót, paripát…” kért a végvárak, az érdekeltségi körükbe tartozó birtokok és a vidék népének megvédéséhez. Kémei jelentései nyomán tőle tudjuk, hogy a törökök Tapolcán várat kívántak építeni „…hogy bőven lakhassék benne… kit nem kellene meghadni, mert, ha megcsinálja, a huszár várát, több török lakik benne, hogy nem Veszprémbe.” Jól ismerte a törökök mozgását és észjárását is. „Az vajda haza jött most Hegyesdbe és több törökkel jött, tegnap Tapolcán volt és mind eljárta az kastélhelt és a szigeteket, az tapolcai bírót… igen verte buzogánnyal, aztán betért Hegyesdbe… Én igen gondolom, hogy Tapolcán fognak kastélt csinálni, kit ha megcsinál, hamarsággal egész Zala elvész belüle.” – írta a Hegyesdi vár eleste után. Tudjuk, hogy sümegi parancsnoksága idején a vár nem került az ellenség kezébe, azt erejéhez mérten folyton javítgatta, erősítette.

Eredeti neve Lőwe Pál. Városlődön járt népiskolába. Egyes források szerint középiskolába is járt. Hibátlanul beszélt, írt és olvasott magyarul és németül. A Bakony egyik utolsó rettegett betyárja 18 évesen kezdte el hírhedett tevékenységét. Rövid idő alatt rettegett alakja lett Zala, Veszprém és Somogy megyének. „Tapolcza és vidékén is gyakrabban megfordult, egész mesét szőtt népünk viselt dolgairól.” Öttagú útonálló bandáját három évig űzte, hajtotta a pandúrok serege. Hosszas üldözés után elfogták. Negyvenegy évet töltött tömlöcben, részben Pozsonyban és Illaván. 1872-ben Sopronba vitték, itt megtanulta a szabómesterséget, de ügyesen festett és faragott is. Hat évig a fegyház irodájában dolgozott. A tömlöc nem törte meg. „Előzékeny, figyelmes modorú, társalgása és jóízű humora nem sejteti, hogy 41 évig rabkenyeret evett.” Közben, 1887-ben az egyik börtönőr lánya segítségével megszökött, de néhány hónap múltán újra elfogták. 1912-ben szabadult, szülőhelyén telepedett le, szabóműhelyt rendezett be és egy ideig tanult mesterségét űzve tartotta fent magát. Néhány év múlva azonban újra összeütközésbe került a törvénnyel és haláláig a váci börtön rabja volt.

Miután nyelv- és történettudományi szakcsoportokban polgári iskolai tanári képesítést szerzett, a pedagógus pályát 1917-ben kezdte el Poprádon. A cseh megszállás után, még 1919 őszén a balatonfüredi polgári iskolába osztották be. Itt a történelem és földrajz tanítása mellett tantestületi jegyző, internátusi felügyelő és cserkészparancsnok is volt. 1922-ben nősült, elvette Luttor Terézia iparművésznőt. Kedvező tanfelügyeleti tapasztalatok nyomán a fiatal, ambiciózus tanárt Tapolcára helyezték és 1926-ban a tapolcai állami leánypolgári iskola igazgatójának nevezték ki. E tisztségében dr.Pilinszkyné Bischoff Ilonát váltotta fel. Az iskolavezetés teendőin kívül magyart, történelmet, ill. földrajzot és természetrajzot is tanított. Kezelte a tanári könyvtárt. Nagyon ügyelt a tantestület egységére és a tanártársak szakmai fejlődésének ösztönzésére. Résztvett az Országos Polgári Iskolai Tanár Egyesület munkájában. A tanulókkal való kapcsolatát a „szeretetteljes szigor” jellemezte. Bekapcsolódott a település társadalmi életébe, tagja volt a helyi kaszinó választmányának, igazgatósági tagja a Stefánia anya-és csecsemővédő egyesület helyi fiókjának, tagja a vízvezetéki bizottságnak, az egészségügyi tanácsnak, és jegyzője az iskolai gondnokságnak. Négy és fél évi tapolcai működés után a Vallás és Közoktatásügyi Miniszter a bicskei állami polgári fiú- és leányiskolához helyezte át. Ott is nagy akarattal lát munkához, de lappangó betegsége rövidesen erőt vesz rajta. A korábbi iskolájába, Tapolcára is elküldött gyászjelentés szerint „… súlyos de béketűréssel viselt szenvedés és a halotti szentségek ájtatos felvétele után életének 38., házasságának 12. évében visszaadta lelkét Teremtőjének.” A bicskei róm. kath. temetőben helyezték örök nyugalomra. 

Valószínűleg Székesfehérváron született. Apja Dr. Luttor Károly orvos. Nagybátyja Luttor Ferenc nagyműveltségű hittudós, a balatonfüredi templom építője. Luttor Terézia iskolái elvégzése után iparművészetet tanult, és a textilmunkák országos szaktekintélyévé vált. Balatonfüreden ismerte meg férjét, a Felvidékről menekült Országh Kálmánt és 1920-ban itt kezdte pedagógusi pályafutását. 1926-ban férjével együtt Tapolcára helyezték, ahol az 1926-27-évi leánypolgári iskolai értesítő szerint „A nm. V. K. Miniszter Úr 1925. november hó 20-án kelt 86.285./926. sz. rendeletével Országhné Luttor Terézia okl. iparművésznőt bízta meg a rajz és kézimunka tanításával s így a leányiskolában annyira fontos rajz és kézimunka tanítása végre a mi iskolánknál is szaktanár kezébe került. „Szaktárgyai mellett német nyelvet is tanított. Részvett az OPITE munkájában, sikeres előadásokat tartott és fontos módszertani tanulságokat tartalmazó cikkeket írt a szaksajtóba. Vezetője volt a leánypolgári iskola önképzőkörének és a szakszertárnak. Tagja több országos egyesületnek, így pl. az Országos Iparművészeti Társaságnak, a Stefánia anya- és csecsemővédő egyesület helyi fiókjának és a katolikus nőegyletnek. Rendezője, előkészítője a helyi hazafias és egyéb ünnepélyeknek. Magyaros motívumokat ötletesen felhasználó kézimunkáit és tervezéseit az Egyesült Államokba is szállította. „Gyöngyvirág elégedetlen. c. mesejátékát Balatonfüreden jelentette meg. Szeretett kirándulni, érdekelte a táj történelme és földrajza. Rendhagyó, impulzív egyénisége nyomot hagyott a város életében. 1930-ban férjét a bicskei polgári iskola igazgatójává nevezték ki. Elköltöztek és tudomásunk szerint többé nem tanított. Férje halála után a fővárosba költözött. Az 1960-as évek elején még élt, de 1968-ban már nem. 

Apja id. Oszterhuber László Mura-siklósi földbirtokos, anyja Gabelics Valburga. Deák Ferenc személyes döntése alapján Tarányi Ferenc közbenjárásával családi alapítvány segítségével végezte el a gimnáziumot. A pannonhalmai bencések soproni főgimnáziumának befejezése után, családi indíttatásra beiratkozott a győri jogakadémiára. Itt jogvégzettséget szerzett, majd ügyvédbojtár lett a fővárosban. Pusztaedericsi birtokainak igazgatása miatt rövidesen visszajött Zalába és az igazságszolgáltatás felé tájékozódott. A legtöbb adót fizetők megyei listáján 1882-ben a 84-ik volt. Nagykanizsán volt joggyakornok. 1883-ban, mint sümegi járásbírósági aljegyzőt áthelyezték Tapolcára albírónak, Gombás Antal mellé. Itt nagyon jól feltalálta magát, mindjárt a kisvárosi „intelligentia” központi figurája lett. 1884-ben pl. sikeres zártkörű táncestélyt szervezett a népiskola felszerelésének költségeire. 1885. februárjában már a tapolcai kaszinó költségeire. Ez év júniusában már a leendő tapolcai kórház létesítési költségeire gyűjtöttek a Billegében rendezett tavaszi mulatságon. 1886. október 10-én barátaival, Székely Emillel, Kovács Rezsővel, Dienes Sándorral, Vastagh Jánossal együtt megalapították a „Tapolczai Casinót”. Őt mindjárt alelnökké választották. Mindeközben munkáját is szakszerűen végezte. 1889-ben nagykanizsai járásbíróságra helyezték a bírói kar vezetőjének. Ott is hatékony munkát végzett és megkapta a királyi ítélőtáblai bírói címet. Súlyosbodó betegségét a fővárosban kezeltette. 58 éves korában egy budapesti útján váratlanul elhunyt. A nagykanizsai temetőben nyugszik.

Az Oszterhueber család megalapítói a török kiűzése körül szerzett érdemeikért kaptak nemességet és birtokot Zala megyében. Gazdálkodás mellet az 1700-as évektől utódaik közül sokan vállaltak megyei tisztségeket. A később Tarányi nevet felvett famíliából több mint egy tucat hivatalviselőt ismerünk. Sokuk kötődött Tapolcához, ill. a járás községeihez. A család hivatalviselőinek második geberációjába tartozott Osztrerhueber Ferenc is. Kisebb vármegyei szolgálatok után a tapolcai járás élére helyezték és ezt a tisztséget két évtizeden át viselte. 1786.július 14. – 1806. április 22. között volt Tapolcán főszolgabíró. 

Irodalom: ZM.Arch. –

Apja Oesterreicher János kereskedő volt, aki 1855-ben „az elpusztult „Ugri” városi kocsma (a későbbi Balaton vendéglő) falait saját költségén bontotta le, az érte ígért 20 ft-ot átengedi a falakban levő anyagokért. Anyja Veltner Netti. Fiukat hentes- és mészárosnak taníttatták. Tapolcán alapított családot, felesége Alstädter Fáni volt. 1896. áprilisában újságközlemény tudatta az olvasókkal, hogy „… a Marton Gáspár és fia faraktára mellett levő Schram-féle vendéglőt a mai napon átvettem. Teljes tisztelettel Ösztereicher Jakab.” A vendéglőt csak egy évtizedig vezethette. Betegeskedni kezdett és idült szívbetegsége következtében rövid szenvedés után 63 éves korában elhunyt. Az izraelita sírkertben temették, sírja még megtalálható.